Miért érezzük úgy, hogy elkéstünk… amikor valójában még csak most kezdődik minden?
Olyan sokszor mondjuk vagy gondoljuk, hogy
- "ez a vonat már elment”
- „én ezt már nem fogom tudni megtanulni”
- „én itt már nem fogok tudni helyt állni”
Miért olyan erős bennünk ez az érzés, amikor a tanulás, a fejlődés és az újrakezdés valójában nem korhoz, nem időponthoz, nem élethelyzethez kötött?
A „lemaradok” érzés gyökere
A legtöbben úgy nőttünk fel, hogy az életet egyfajta idővonalnak látjuk:
- iskola → szakma → karrier → család → stabilitás → nyugdíj.
Mindenki fejében létezik ehhez kapcsolódóan egy ideális életkor. És ha valami ebből „kicsúszik”, ha később jön, ha máshogy alakul, akkor automatikusan azt hisszük, hogy hibáztunk. Mintha lenne egy láthatatlan menetrend, amit mindenki más be tud tartani, csak mi nem. Pedig nincs ilyen menetrend. Csak a sajátunk létezik.
A fejlődés nem időhöz kötött (sőt a keleti tanítások szerint az idő nem is létezik, csak az elménk illúziója....)
- A tanulás nem 18 évesen ér véget.
- A karrierváltás nem 30 alatt „illik”.
- Az újrakezdés nem ciki 40 felett.
- A bátorság nem korfüggő.
A legtöbb ember nem azért érzi úgy, hogy elkésett, mert valóban elkésett, hanem mert összehasonlítja magát másokkal. Közben elfelejti, hogy teljesen más úton jár, és nem veszi figyelembe azt sem, hogy a másik ember az élet más területein esetleg ugyanazt éli meg, amit mi.
Egy példa: ha valaki 20 évesen vállal gyereket, a karrierje lehet, hogy 30 után kezdődik. Ha elkezd karriert építeni, akkor lehet, hogy a családalapítás kezdődik valahol 30 és 40 között. Egyik sem jobb vagy rosszabb hanem ez két különböző út. Lehet, hogy tudatos döntés hozta így, lehet, hogy a sors rendezte. Mindkettő rendben van.
- Mi van akkor, ha hagyjuk elszáguldani azt a vonatot? (Ami ugye amúgy nem is létezik....)
- Mi van akkor, ha nem kapaszkodunk fel görcsösen arra, ami épp jön?
- Mi van akkor, ha nem erőltetjük azt, ami nem a miénk?
…és közben észrevesszük, hogy egy sokkal szebb, sokkal kényelmesebb, sokkal hozzánk illőbb vonat érkezik helyette?
Mert mindig érkezik.
Csak néha annyira a távolba nézünk, hogy nem vesszük észre a peronon állót.
A saját tempód a legerősebb tempó. A fejlődés nem sprint. Nem verseny. Nem időre megy. A fejlődés egy belső ritmus.
És amikor ráhangolódsz a sajátodra, akkor történik meg a varázslat: nem érzed többé, hogy elkéstél, inkább azt, hogy pont most érkeztél meg.